A szingapúri csoda...

Van nekem egy ígéretesnek tűnő csilli-villi szépszinesképes keményborítású dekoratív wokos szakácskönyvem.
Általában gyanakvó vagyok az ilyen szép szakácskönyvekkel, mert sokszor tapasztaltam már, hogy többet adnak a külcsínyre, mint a tartalomra és hát valjuk be, ez egy receptgyűjtemény esetében nem túl szerencsés. De azért ennek a könyvnek is, mint mindegyiknek, adtam egy esélyt.
Gondosan kiválasztottam egy szintén ígéretesnek tűnő receptet, ami végre nem nagy disznószeleteket tartalmazott, sokkal inkább a távolkeleti konyhák alkatrészeit: rizs, rák, kesudió, zöldbab, stb. Na, gondoltam, ez rossz nem lehet, ennyi tuti hozzávalóval és neki is láttam a dolognak. Rendesen betartottam az összes előírást, nem volt nehéz, mert nem bízták az írók a véletlen szerencsére vagy az intuícióra az étel elkészítését, ugyanis minden meg volt adva benne pontosan, még az is, mennyi sót tegyél bele. Na ezért nem hibáztatom magam a végeredmény miatt.
Megkósoltuk és hát én ugyan még nem jártam Szingapúrban, de erősen kétlem, hogy ha ilyen ízetlen és nyers valamit tennének ott elém, jóízűen megeszegetném. Annyira sajnáltam azt a sok jó alapanyagot, amit belepazaroltam ebbe a receptbe, hogy fogtam magam és feljavítottam egy kis szója- és Piri-piri szósszal, vízzel még pároltam rajta egy 15 percet és máris egy távolkeletire legalább emlékeztető ízvilágú, finom egytálétel lett belőle.

Az eredetinek se íze, se bűze, ahogy szokták mondani, a zöldbab harsogott és hát tudjuk ez a gázok szempontjából mit eredményez rövid időn belül, a rák összefonnyadva és mócsingszerűvé változva, csak, hogy néhány kifogásomat említhessem.

Utánnaolvastam a szingapúri konyhának, asszem én közelebb jártam hozzá az én változatommal. Állítólag a világ egyik legfinomabb és legjobb minőségű konyhája, enyhén vagy akár nagyonis csípős ízvilággal és rendkívül változatosan (itt találkozik ugyanis a thai, kínai, maláj, japán, indonéz, indiai és egyéb specialitások bőséges választéka) Sőt mi több: Az üzleti utakon, tárgyalásokon, banki tranzakciókon kívül a legtöbb külföldi látogatásának a helyi konyhaművészet az oka és az sem elhanyagolható, hogy az európai vagy nyugati ételek Délkelet-Ázsiában itt fogyaszthatók a legszínvonalasabban. Nos, kedves szerzők, mi a tanulság? Talán mielőtt egy recept belekerül a puccos kis szakácskönyvbe, legalább egyszer illenék elkészíteni...

Megint megbizonyosodtam a felől, hogy az én egyszerű de nagyszerű kis szakácskönyvem, színes képek nélkül is sokkal többet ér némely képeskönyvnél :)

DIÓVAJ Mankacsektől/Walnutbutter from Mankacsek

Az volt a diókrémmel, hogy ledaráltam a diót egy kis gépben, -kb. 3 maroknyit- majd a szintén őrölt szezámmal együtt, -kb. 1 maréknyi- összekerevertem olvasztott vajjal, és egy pici kurkumával, meg római köménnyel és elkövettem azt a hibát -most figyelj! :-) - hogy az állaga miatt egy boltban kapható Milli szendvicsvajból is kevertem hozzá, hogy ne legyen betonkemény miután kiveszem a hűtőből.
Pfujj! Katasztrófa lett!
Ki is dobtam az egészet, pedig olyan jól indult...

A baj az volt, hogy keserű volt, meg az is, hogy ez a bolti vacak ízben nem illett valahogy az egészhez. egyszerűen rossz volt a társítás.

Pedig általában jól ráérzek, de ez valahogy szörnyű lett.



Mankacsek


My story is as follows:
I grinded 3 handful walnuts in a grinder and added 1 handful of grinded sesame seeds. I mixed it with some melted butter, a little bit of tumeric and some cumin. And then I made a horrible mistake: I put some of the sweet butter, that is available in the hungarian grocery shops, (called Milli butter) to make the consistency lighter, can you imagine?

My God! It was a tragedy!
I trew the whole thing away, even if it started sooo good...

One of the problems was that the taste of it was bitter and besides the taste of this crapy sweetbutter did not match the whole thing. The association was simply not good.

Usually I have a great sence for this, but this time it went completely wrong.



Mankacsek