A szingapúri csoda...

Van nekem egy ígéretesnek tűnő csilli-villi szépszinesképes keményborítású dekoratív wokos szakácskönyvem.
Általában gyanakvó vagyok az ilyen szép szakácskönyvekkel, mert sokszor tapasztaltam már, hogy többet adnak a külcsínyre, mint a tartalomra és hát valjuk be, ez egy receptgyűjtemény esetében nem túl szerencsés. De azért ennek a könyvnek is, mint mindegyiknek, adtam egy esélyt.
Gondosan kiválasztottam egy szintén ígéretesnek tűnő receptet, ami végre nem nagy disznószeleteket tartalmazott, sokkal inkább a távolkeleti konyhák alkatrészeit: rizs, rák, kesudió, zöldbab, stb. Na, gondoltam, ez rossz nem lehet, ennyi tuti hozzávalóval és neki is láttam a dolognak. Rendesen betartottam az összes előírást, nem volt nehéz, mert nem bízták az írók a véletlen szerencsére vagy az intuícióra az étel elkészítését, ugyanis minden meg volt adva benne pontosan, még az is, mennyi sót tegyél bele. Na ezért nem hibáztatom magam a végeredmény miatt.
Megkósoltuk és hát én ugyan még nem jártam Szingapúrban, de erősen kétlem, hogy ha ilyen ízetlen és nyers valamit tennének ott elém, jóízűen megeszegetném. Annyira sajnáltam azt a sok jó alapanyagot, amit belepazaroltam ebbe a receptbe, hogy fogtam magam és feljavítottam egy kis szója- és Piri-piri szósszal, vízzel még pároltam rajta egy 15 percet és máris egy távolkeletire legalább emlékeztető ízvilágú, finom egytálétel lett belőle.

Az eredetinek se íze, se bűze, ahogy szokták mondani, a zöldbab harsogott és hát tudjuk ez a gázok szempontjából mit eredményez rövid időn belül, a rák összefonnyadva és mócsingszerűvé változva, csak, hogy néhány kifogásomat említhessem.

Utánnaolvastam a szingapúri konyhának, asszem én közelebb jártam hozzá az én változatommal. Állítólag a világ egyik legfinomabb és legjobb minőségű konyhája, enyhén vagy akár nagyonis csípős ízvilággal és rendkívül változatosan (itt találkozik ugyanis a thai, kínai, maláj, japán, indonéz, indiai és egyéb specialitások bőséges választéka) Sőt mi több: Az üzleti utakon, tárgyalásokon, banki tranzakciókon kívül a legtöbb külföldi látogatásának a helyi konyhaművészet az oka és az sem elhanyagolható, hogy az európai vagy nyugati ételek Délkelet-Ázsiában itt fogyaszthatók a legszínvonalasabban. Nos, kedves szerzők, mi a tanulság? Talán mielőtt egy recept belekerül a puccos kis szakácskönyvbe, legalább egyszer illenék elkészíteni...

Megint megbizonyosodtam a felől, hogy az én egyszerű de nagyszerű kis szakácskönyvem, színes képek nélkül is sokkal többet ér némely képeskönyvnél :)